Mi volt a nagyhatalmak reakciója az 1848-as magyarországi forradalomra? A szabadságharc tekintetében nem sok szó esik Magyarország és Ausztria helyzetének nagyhatalmak általi megítéléséről. Ezek tisztába tétele azonban rendkívül fontos, nem csak azért, mert mindezek tudatában világosan láthatjuk Magyarország korabeli helyét, helyzetét és megítélését a kontinensen és a glóbuszon, hanem azért is mert a későbbi emigráció sikerei és sikertelenségei is ezeken a fundamentumokon alapultak.
Egyesült Királyság
Az angol politikai elit és az angol közvélemény Magyarországot a Habsburg Birodalom szerves részének tekintette, nem értették miért van forradalom a birodalom egy részében, azok után, hogy a magyarok a nemzeti önrendelkezést és a polgári átalakulást gyorsan és vérontás nélkül elérték. A polgári átalakulást pártoló, de a monarchikus államformát megkérdőjelezhetetlennek tartó angol közvélemény jóformán semmit nem tudott Magyarországról. A Szent Szövetség egyik tagjaként Ausztria területi integritása az angol politikai elit számára evidens volt, más entitás nem is létezett a politikai vezetők tudatában. Ha a brit-szigetekről tekintünk Európára, az angol politikai egyszeregy a status quo, vagyis az alap, éppen fennálló hatalmi egyensúly fenntartása volt. Az Egyesült Királyság – melyben ekkorra létrejött egyfajta törékeny társadalmi stabilitás és béke – az európai kontinensen kibontakozó szabadságmozgalmakban és forradalmakban nagy veszélyt vizionált. Ennek ellenére az angol gazdasági érdekek a gyarmatokra tevődtek át, így az európai nyugtalanság sem gazdaságilag, sem pedig politikailag nem jelentett veszélyt az státuszukra az öreg kontinensen. Viktória királynő nem tartotta szükségesnek, hogy katonailag segítse a monarchiákat – az európai forradalmak és szabadságtörekvések létrejöttét és megerősödését a reformokra rest monarchák, uralkodók elhibázott politikájának tudta be.
Henry John Temple, azaz Lord Palmerston, Viktória királynő külügyi vezetőjének neve mindenképpen említést érdemel. Palmerston, monarchiaellenes érzelmű sikeres diplomata volt. Igaz, a forradalmaktól illetve azok hatásitól tartott, de hosszú ideig – titokban – támogatta az olasz és a francia republikánus, monarchiaellenes mozgalmakat. Érdekes ellentét. 1847-re odáig jutott, hogy nyíltan kiállt az olasz mozgalom mellett. Nem pusztán erkölcsi elvek vezérelték: Palmerston egy ízig-vérig politikus-diplomata volt. Elmélete abban állt, hogy amennyiben a kontinensen alkotmányos rendszerek épülnek ki, az majd az Egyesült Királyság európai kereskedelmét jócskán felélénkíti majd. Így esett meg, hogy Lord Palmerston, minden aggálya és félelme ellenére, a monarchiákat támadó mozgalmak mellett tette le a voksát. Úgy gondolta, ha ezen mozgalmak győzelemre jutnak, az majd az angolok európai tekintélyét, de mindenekelőtt befolyását növelni fogja. Egy brit befolyás alatt álló Európa képe rajzolódott ki előtte. A brit politikában persze nem sokan osztották elképzeléseit, szép számmal akadt a politikai iránytű minden oldaláról ellenzéke. Palmerston egyébként Magyarországot Ausztria szerves részének tekintette, kezdetben ő sem értette, hogy mit is akarnak a magyarok. Ő is, csakúgy, mint az udvari körök legjava, Ausztriát egy Oroszországgal szemben álló, erős és egységes nagyhatalomként szerette volna látni.
Ezért történt, hogy mikor az első magyar diplomaták megérkeztek Londonba, Palmerston nem fogadta őket. Később, mikor az orosz intervenció tényszerűvé vált, a dörzsölt diplomata érdeklődése feléledt. A február végén Londonba érkező Pulszky Ferencet – ugyan nem hivatalosan – de fogadta és szimpátiáját fejezte ki a magyar nép törekvéseit illetően. Természetesen Pulszky semmilyen ígéretet nem kapott.
Amikor 1849 áprilisának végén bizonyossá vált az orosz beavatkozás, Magyarország szerepe egyszerre felértékelődött. Miért is? Az intervenció ténye már Ausztria és Oroszország politikai közeledését hordozta magában, ezt tetézte, hogy egy sikeres invázió Oroszország megerősödéséhez vezethetett volna, mely felborítja a törékeny európai status quo-t. Mivel a fentiek nem csak az angol, de a francia érdekeket is sértették, tárgyalásokba kezdtek az orosz előretörés megfékezéséről, azonban komolynak értékelhető lépésekre nem került sor.
Az angol közvélemény és vezetői körök mindezek ellenére sem álltak a magyarok oldalára. Az angol közvélemény megnyerésére Pulszky, Palmerston erőteljes ösztönzésével, sajtókampányba kezdett. A cél a magyar ügy megismertetése volt az angol társadalom széles rétegeivel. A Times-ban az első cikk a magyar alkotmányt közölte le, ennek üzenete az volt, hogy Magyarország jogszerűen védekezik az alkotmányossága megszűntetésére törő Habsburg Monarchia ellen, így tehát a magyarok harca nem a fennálló rend ellen tör, hanem jogos honvédő háború. A kampány sikeresnek bizonyult: pl. jelentős pénzösszeg gyűlt össze adományokból fegyverek beszerzésére. Mire azonban a fegyvereket összegyűjtötték a szabadságharcot vérbe fojtották, így az sosem érte el Magyarország határait. A pozitív fordulat a magyar ügy megítélése tekintetében majd az angliai magyar emigráció, Kossuth és társainak angliai útja alkalmából válik érezhetővé, amikor üdvrivalgással fogadják az emigráns kormányzót Southampton kikötőjében és az angol fővárosban.
Franciaország
Szinte az egész francia politikai elitre kijelenthető, hogy 1848 tavaszáig nem tudott a magyar nemzet létezéséről. Jules Bastide külügyminiszter katolikus szlávoknak tartotta a Habsburg Birodalom szívében élő népet, nem tudta, hogy van magyar nemzet. Mások azt hitték, hogy Erdély török gyarmat.
Kossuth Lajos 1848 őszén Teleki László grófot küldi Párizsba. Aki gyorsan beilleszkedett a társasági életbe. Itt nézeteit kifejthette, a magyar nép akaratát tolmácsolhatta az ügyük francia támogatóinak, többek között Lamartine-nak, a forradalom volt köztársasági elnökének. Az 1848 decemberében hatalomra került (köztársasági elnök) Napóleon herceghez közel álló Presse 1849 tavaszán elismerően nyilatkozott a magyar szabadságharc helyzetéről. Ez a magyar ügy tekintetében pozitívan hatott a francia közvéleményre, a francia külpolitikában azonban már kevéssé rezonált.
Az orosz beavatkozás, csakúgy, mint az Egyesült Királyság tekintetében, Franciaországot is kellemetlenül érintette, mely tervről már 1849. május elején értesült a francia politikai elit. Ekkor Teleki grófot Tocqueville külügyminiszter fogadta és rokonszenvét fejezte ki a magyar szabadságharc irányába. Az orosz kormány ekkor azonban, kiváló diplomáciai érzékkel, értesítette a kormányokat, hogy az intervencióval nem kíván terjeszkedni, az pusztán a katonai segítségnyújtásra korlátozódik. Teleki júniusban arról számolt be, hogy a francia elitet nem érdekli a magyarok sorsa.
Törökország
A fegyverletétel utáni hónapokban, a magyar emigráció tekintetében, Törökországnak kétségtelenül kulcsszerep jutott. Ahhoz, hogy az Oszmánok magyarok iránti „kedvességét” megértsük, fontos tisztában lenni két dologgal. Először is, hogy a török külpolitika fókuszát az Orosz Birodalom elleni harc, annak folyamatos fenyegetése és balkáni, fekete-tengeri és kaukázusi térnyerése határozta meg. Másodszor – az elsőnek alárendelve – politikáját az angol szövetség elnyerésére való törekvés határozta meg. Az angol fél azonban nem akarta írásba adni szövetségesi státuszukat, hisz egy orosz-török háború puskapor bűze mindig ott terjengett a levegőben, Anglia nem vállalta volna be a háborút egymaga az oroszok ellen. A szövetség lehetősége mindezen túl reális volt, ez pedig előre meghatározta a török külpolitika irányát és a bánásmódot a magyar emigránsokkal. Fontos továbbá megjegyezni, hogy a törökök támogatták az olasz egységtörekvéseket is, hisz az egy zászló alatt egyesült Appenini-félsziget jelentős szövetséges lehetett volna az orosz fenyegetés ellensúlyozásában. Azért, hogy az oroszok orra alá borsot törjön, Törökország befogadta a lengyel menekülteket és Adam Czartoryski herceg pártját támogatta. Ezekből a lengyel menekültekből szervezett, török pénzen felfegyverzett légió, Zamoyski gróf vezetésével becsatlakozott a magyar szabadságharcba. Ugyan így jártak el az Alessandro Monti vezette olasz légió esetében.
A fentiek alapján egyértelműnek hat, hogy Törökország akkor karolta fel igazán a magyar ügyet, mikor az orosz invázió esélye reálissá vált. Amikor Andrássy Gyula gróf megérkezett Isztambulba, – Lord Palmerston „tanácsára”- csak titkon fogadták. A Porta 1849 augusztusáig bízott abban, hogy a magyarok sikereket érnek el, ezen sikereken felbuzdulva pedig Anglia kötélnek áll egy Oroszország elleni háborúhoz.
Egyesült Államok
Az európai forradalmak híre, ezzel együtt a magyaré is, hamar eljutott az Újvilágba. Teleki és Pulszky amerikai kapcsolatai révén a forradalom és szabadságharc híre és azok eseményei bejárták az amerikai sajtót és hamar nagy szimpátiát alakított ki az amerikai közvéleményben. Az amerikaiaknak tetszett az, hogy egy alkotmányos kormány küzd az abszolutista monarchia ellen.
Erről az amerikai hozzáállásról – mely, mind az amerikai közvélemény, mind pedig a politikai elit részéről tapasztalható volt – tanúskodik az, hogy 1850 februárjában felajánlották a Portának, hogy az emigránsokat az Egyesült Államokba szállítsák. Ahogy az Egyesült Államok gazdasági kapcsolatai a század közepére kiszélesedtek és jelentős érdekeltségeket szerzett Európában felvetődött a kérdés, hogy aktívan részt vállaljon a nemzetek sorsának alakításában.
Az amerikai rokonszenvnek köszönhető az is, hogy Kossuth 1848 novemberében Stiles bécsi amerikai ügyvivőt kéri fel, hogy tolmácsolja tervét az osztrák-magyar kiegyezési javaslatát a bécsi udvar irányába. Történhetett ez úgy, hogy Stiles nem kapott jóváhagyást erre, de megtehette, hisz Taylor elnök híresen magyarbarát volt. A függetlenségi nyilatkozat hírére az amerikai politikai körökben igényként merült fel az, hogy Magyarországot hivatalosan is elismerjék, erre azonban nem kerülhetett sor mert 1849 augusztusában leverték a szabadságharcot. Így a kongresszus már csak az emigránsok ügyében ülésezhetett.
Összegzés és utószó
A fentiek tükrében kiviláglik, hogy a nagyhatalmi játszmák erősen összetettek, nem lehet csupán egy nézőpontból értékelni a történéseket. A nagyhatalmak politikája gyakran az apró taktikai, rövidtávú érdekek, katonai erőviszonyok mentén alakult, nem pedig stratégiai vagy ideológiai elképzelések alakították azt.
Az orosz intervenció gyors sikere a helyzet kezelése alól felmentette a nagyhatalmakat, de egyben útjára indította a menekülők, az emigránsok sorsának a kezelését. A magyar politikai és katonai emigráció a korábbiaknál nem kisebb jelentőségű politikai és diplomáciai konfliktusokat indít majd el.
borítókép forrása: https://wayground.com/admin/quiz/5e5152ac18f3c0001dd0ac74/revolutions-of-1848
Felhasznált irodalom:
LUKÁCS Lajos (1984): Magyar politikai emigráció 1849-1867. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 15-39.
NYULÁSZNÉ STRAUB Éva (1998): A Kossuth emigráció olaszországi kapcsolatai 1849-1866. Magyar Országos Levéltár, Budapest. 9-15.
Vadász Sándor (szerk.) (2011): 19. századi egyetemes történelem 1789-1914 – Európa és az Európán kívüli országok. Osiris kiadó, Budapest. 17-166, 248-278.