Reggel 5 óra előtt nem sokkal. Tágra nyílt szemeim csak egy jelre várnak. E jel az ébresztőóra jeges csilingelése. A hajnal szűrten oson át a zsalugáter résein, csakúgy, mint az égbolton felfelé kúszó nap fényei: óvatosan lopóznak végig a még nyugvó város utcáin. Miután reggeli kávé-rituálémat végrehajtottam, leülök a konyhaasztalhoz egy szakadt, ősöreg, megsárgult könyvvel. Lapozgatom. A szemem gyorsan jár balról jobbra, haladva a sorokban. Ha valaki ebben a pillanatban rám néz azt gondolhatja egy egyetemi tudáspróbára készülök. Újra és újra átolvasom a neveket, a dátumokat, a hadmozdulatokat. A komáromi csata eseményeit próbálom úgy a fejembe vésni, mintha az életem múlna rajta. Kétségek. Rám telepszenek, mint egy parazita. -Nem jön el senki. -Ez nem fog menni! Feleségem ‘jóreggeltcsókja’ és vállamra tett keze, buzdító tekintete és édes mosolya nyugtatólag hat kusza gondolataimra, kétkedésemre. Pakolás és indulás, ma hosszú nap vár ránk…
Reggel 8:00. A nap már magasan. Nyugat felé igyekszik, a dombok mögé. Kicsi, de lelkes csapat gyúlt össze s nekem ekkor egy ember tízezerrel ért fel. Minden készen állt. Az indulás előtt körbe néztem, s ekkorra a reggeli félszből már nem maradt semmi. Szinte gyermeki az örömöm: megcsináltam, elindult valami.
Vállamra veszem a nagy honvédzászlót és indulunk. Ahogy a Duna irányába haladunk a szél időről-időre belekap a piros-fehér-zöld vászonba. Az erőd roppant falai mindig lenyűgözően hatnak rám. Bal oldalunkon az erőd komor falai húzódnak, jobb felől a Duna hömpölyög. A folyó nem siet, mégis megállíthatatlan. Nyugat felől érkezik, végigkanyarog a Kárpát-medencén, majd délnek fordul s egy nagy kanyarral ismét keletnek, hogy hosszú izzasztó útja végén a Fekete-tengerben pihenjen meg, végleg. Hányszor látta már ezt a tájat a folyó? Hányszor tükröződtek felszínén hadseregek, naszádok, gőzhajók vagy éppen menekülők? A víz nem felejt, csak mi, emberek.
Az ég fölöttünk csillogóan kék, rajta szétszórva néhány bárányfelhő legelészik. A part menti nyárfák levelei halkan zizegnek, a levegőben frissen kaszált fű illata keveredik a Duna párájával.
Koppánymonostor felé vesszük az irányt. Aki először jár erre, talán csak egy kellemes sétát lát. Fákat, mezőket, madarakat. Pedig minden lépésünk egy egykori csatatéren vezet. A Monostori Erődtől az Ácsi-erdőig 1849-ben nagy harcok zajlottak. Először az osztrákoknak sikerült felülkerekedni, majd a magyarok ellentámadása egészen az Ácsi-erdőn túlra űzte a támadókat. Ahogy ott gyalogoltam szinte hallottam az ágyúdörgést, a muskétatűz ropogását, a vezényszavakat. Ahogy a hátsók kiáltják előre, az elsők pedig, hogy visszavonulás…
Az Ácsi-erdőhöz érünk. Az erdő nem túl régi, a kalapos király ültettette, hogy megszilárdítsa a talajt.
Az árnyék hűvöse jól esik. Az ösvény déli irányba vezet, míg végül kiérünk a győri út mellé. Ott áll a második komáromi csata emlékműve. Csendesen. Nem hivalkodva. Megállunk. Beszélgetünk. Fotó készül. Néhány perc néma tisztelet. Majd továbbindulunk. Átkelünk a síneken, majd Herkály-puszta irányába folytatjuk a menetelést. Itt nyílik ki igazán a táj. A végtelen mezők fölött délibáb vibrál, a gabona hullámzik a szélben, messzire ellátni minden irányba. Itt zajlott a szabadságharc legnagyobb lovasrohama. Képzeljük el, ahogy 3000 lovas nekiiramodik, a föld remeg. Ahogy közel 150 ágyú ontja egymásra a tüzét az ég is dörög. A rohamazó katonák kiáltozásai pedig mindezt elnyomják. Az élen Görgei. Szinte hallom, ahogy rohamra buzdít. „…Hát nem jöttök…?” -Dehogynem! A piros hacuka után! Attakba!
Megállunk a Herkály-pusztai emlékműnél is. Ez már egy másik történetet őriz. Nem a győzelemét. Hanem a végső búcsúét. 1849. szeptember 27-én itt történt meg a komáromi vár feladása. Klapka György katonái utolsóként tették le a fegyvert a szabadságharcban, miután olyan feltételeket harcoltak ki, amelyek Európa-szerte tiszteletet váltottak ki. A szabadságharc itt ért véget. De a szabadság gondolata nem. Az halhatatlan.
Innen az Ulánus-temető felé indulunk. A sírok között csend fogad bennünket. Leülünk a fák árnyékába. Előkerülnek a szendvicsek, a kulacsok, a jókedv. Beszélgetünk.
A délutáni nap már alacsonyabban jár, amikor visszaindulunk. Átvágunk a pusztaságon. A hosszú árnyékok lassan ráfekszenek az ösvényre. A délnyugati szél felélénkül. Röpít bennünket vissza.
Négy óra körül érünk vissza a Monostori Erődhöz, ugyanoda, ahonnan reggel elindultunk.
Ahogy ekkor körbenézek a csapaton, tudom, hogy ez a nap nem csupán egy túra volt. Sokkal inkább bizonyíték arra, hogy a történelemnek ma is van közösségteremtő ereje. Hogy vannak emberek, akik hajlandók több mint húsz kilométert gyalogolni azért, hogy ne csupán olvassanak a múltról, hanem meg is próbálják átélni azt.
A csatatér ma már csendes. A fák újra kinőttek. A puskapor szagát régen elvitte a szél. De aki figyelmesen jár ezen az úton, annak a táj még mindig mesél.
Jövőre ugyanitt. Ugyanígy.
Képek a túráról:
