A ’48-as emigráció történetéről nehéz összefüggően beszélni, hisz annyira bonyolult folyamatok, szerteágazó szálak és sok-sok egymástól merőben eltérő érdek és akarat jellemezte. Ebben a cikkben kísérletet teszünk arra, hogy feltárjuk a fegyverletételt követő nagy volumenű emigráció előzményeit, diplomáciai szervezkedéseit, mely megágyazott nem csak az emigránsok fogadtatásának az egyes országokban, de az emigránsok későbbi boldogulásának külföldön. Ez a cikk, ha úgy tetszik az első emigránsokról szól, akik a bukás utáni első pillanatban már emigránsokká lettek.
A zajló szabadságharc alatt a külföldi kiküldetésben lévő követek és diplomaták elsősorban a magyar kormányzat direktíváját követve jártak el. Látni fogjuk, hogy a szabadságharc leverését követően ezek mozgástere sokszorosára nőtt, sőt a kialakult helyzet ezt meg is követelte tőlük.
Gróf Teleki László, akit a miniszterelnök tett meg Magyarország párizsi képviselőjének, hatalmas lendülettel dolgozott a magyar szabadságharc ügyének segítésén. Teleki 1848. szeptember 8-án érkezik meg a francia fővárosba, ahol egyből munkához is lát, jóllehet ténykedése nem volt zökkenőmentes. A bécsi diplomácia nyilván nem nézte jó szemmel a „lázadók” párizsi ténykedését. A francia vezetés részéről szintén falakba ütközött, jóllehet, Telekit szívélyesen fogadta Bastide külügyminiszter, de a francia kormány nem akart állást foglalni Ausztria belviszályában, így folyamatosan nyugtatta a bécsi udvart s Telekit hivatalos minőségben az 1848/49-es időszakban sohasem ismerte el. Ez azonban nem jelentett gátat Telekinek, aki kiváló diplomáciai érzékel volt megáldva. Ezt mutatják a későbbiekben és folyamatosan kialakított kapcsolatai is a párizsi elittel, valamint más nemzetek emigráns szervezeteivel is. Kapcsolatai révén befolyása egészen a legtekintélyesebb francia sajtóorgánumokra is kiterjedt, melyek Teleki hathatós közbenjárása miatt ontották magukból a magyarbarát cikkeket. Ezzel a propagandával ugyan nem változtathatott a francia kormánykörök hozzáállásán, viszont a közvéleményt nagyszerűen irányíthatta a magyar ügy iránti szimpátia irányába. Teleki, utasításainak megfelelően a fegyvervásárolások és tisztek toborzására is nagy hangsúlyt fektetett működésében. Ez utóbbi során sikerült megnyernie azt a Henryk Dembińskit is, aki az 1831-es lengyel forradalom legendás tábornoka volt. Ezzel a lépéssel utat nyitott a lengyel emigráció konzervatív szárnya és a legnevesebb képviselője felé Adam Czartoryski herceg irányába. Kettejük együttműködése főként a magyarországi nemzetiségi ellentétek feloldásában és együttműködésük megágyazásában öltött testet. Kialakuló jó kapcsolatuk révén Telekinek sikerült azt a román Alexandru Golescut is megnyernie céljainak, aki korábban ellenségesen viseltetett a magyar üggyel szemben. Golescu és Teleki később barátságot kötöttek és pártolták a magyar-román együttműködést, szorgalmazták szövetségre lépésük és támogatták a későbbi konföderációs tervezeteket.
„Golesko (Golescu) oláhországi követtel is egész jó egyetértésben vagyok már, s pedig én a legtúlságosabb magyarok közé tartozom, mondám neki, s ha vele, a legtúlságosabb románnal ily jó egyetértésben s barátságban lehetek, jele, hogy oláh és magyar nemzet nem tekinthetik egymást ellenségekül. (…) Átlátta, hogy gyűlölete félreértésen alapult s ezen értelemben fogja az erdélyi oláhokat megnyugtatni.”
Teleki diplomáciai készségein még a francia belpolitika folyamatos és nagyütemű változásai sem fogtak ki. Jóllehet ehhez tapintatossága és a lengyel emigrációs körök kiterjedt kapcsolati hálózata is hozzájárult.
Ahogy a szabadságharc fokozatosan kibontakozott, úgy nőtt meg Teleki felelőssége is. A hazai utasításoknak megfelelően, Teleki közreműködésével ágazódtak tovább az önálló magyar külpolitikai törekvések. Párizsból futottak tovább a szálak Londonba, Brüsszelbe, Konstantinápolyba, valamint Torinóba. Annak érdekében, hogy az 1848-ban Ausztriától vereséget szenvedett Piemont és Magyarország között katonai együttműködés jöhessen létre, Teleki fűt-fát megmozgatott. Így történt, hogy Báró Splényi Lajost elismerték, mint Magyarország piemonti követét. A Piemontiak magyarországi megbízottja pedig az a Monti ezredes lett, akinek nevéhez a magyarországi olasz légió felállítása fűződik. Piemontban szintén magyar légió alakult, melyet az osztrák hadseregből dezertált magyar katonák töltöttek fel. Vezetője az akkor még hadnagy Türr István lett. Az 1849. március 23-án végbement novarai csata gyors osztrák győzelemet hozott. Következményeként szertefoszlott mindennemű merészebb piemonti elképzelés és ezzel együtt a magyar tervek is lekerültek az asztalról. Ezt követően Splényi Telekitől újabb megbízást kapott, Konstantinápolyba utazott a magyar ügyek képviseletében.
A magyar diplomácia másik legfontosabb színtere ekkor a status quo-t mindenáron fenntartani kívánó Anglia volt. Igazán aktuálissá akkor vált az angolok megnyerésének szüksége, mikor a cári intervenció reális fenyegetéssé vált. Az első kísérletek még Szalay Lászlóhoz köthetőek, aki, mint frankfurti megbízott tette át a székhelyét Londonba. Kérései azonban falakba ütköztek. Lord Palmerston eképpen írt Szalaynak Magyarországgal kapcsolatban:
„A Brit kormány csak úgy ismeri Magyarországot, mint a Habsburg Birodalom egyik alkatrészét, s annálfogva, ha a küldöttnek valamely közölnivalója lenne az angol kormánnyal a Nagy-Britannia és Magyarország közt létesítendő kereskedelmi szerződésre nézve, az csak az osztrák császár képviselője, báró Koller által történhetik meg.”
Ez a kijelentés természetesen nem értékelhető úgy, hogy az angolok pusztán osztrákbarát magatartásuknak adtak volna hangot. Figyelemre méltó az akkori aktuális helyzet is. A bécsi udvar ellentámadásba lendült, a forradalmak Párizsban és Bécsben is elbuktak. Így tehát Szalay sikertelensége a nemzetközi és a hazai helyzeten állt vagy bukott. Mikor Pulszky Ferenc 1849 februárjában Londonba érkezik, már egy egészen más Angliával találja szemben magát.
Pulszky nagy hangsúlyt helyezett az angol pártok vezetőinek és az angol közvélemény megnyerésére. Pulszky, elődjével ellentétben, nem tartotta fontosnak a maga hivatalos státuszának elnyerését, sőt ottléte alatt nem is igazán tudható, hogy mit cselekedett hivatalos megbízatásból és mit személyes kedvtelésből, önállóan.
Pulszky már meglévő baráti kapcsolatai segítségével megnyíltak a legtekintélyesebb angol klubok kapui a magyar-ügy előtt. Életre hívta a londoni magyar propaganda-bizottságot. Rendszeresen tartottak megbeszéléseket, cikkeket írtak, magyarbarát gyűléseket szerveztek. Pulszkynak sikerült megnyernie az angol értelmiség krémjét a magyar-ügynek, nemcsoda, ha ezután Lord Palmerston sokat döngetett kapui is megnyíltak a diplomata előtt. Mikor Teleki és Pulszky levélben megüzente Kossuthnak, hogy Palmerston jóindulatáról biztosította a magyar ügyet nem túloztak. Az angol kormánykörök ugyanis az egységes Ausztriában látták a status quo-t, a cári Oroszország ellensúlyát Kelet-Európában. Palmerston és az angol külügyi államtitkár azonban kívánatosnak tartották a Birodalom belső társadalmi és politikai reformjait.
Pulszky működése Angliában hatalmas baráti tábort teremtett Magyarország mellett s az angol közvélemény tudatába véste a magyar-ügyet. Teleki és Pulszky, valamint a londoni és párizsi külképviseletek működése – de még Szalayé is – jelentősen hozzájárult, hogy a magyar emigrációs működés helyi alapjainak letételéhez és ahhoz, hogy a magyar emigrációt szinte mindenhol szívélyesen fogadják.
Borítókép forrása: saját szerkesztés
Felhasznált irodalom:
- CSORBA, László (szerk.) (1998): Teleki László. Új mandátum Könyvkiadó, Budapest. 132.
- KOVÁCS, Endre (1967): A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Akadémia Kiadó, Budapest. 159-190, 271-301.
- LUKÁCS, Lajos (1984): Magyar politikai emigráció 1849-1867. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 15-26.