„Akaratom annyi van, mint Önnek, csak tehetségem egyoldalúságát méltóztassék sajnálni. Non omnia possumus omnes – nem tehet mindenki mindent. Az ökör csak ökör marad, ha Bécsbe küldik is – de amennyit egy magyar ökörtől várhat, annyit várjon tőlem is.”
-Makk József Kossuth Lajosnak, mikor felajánja neki szolgálatait, 1851.
1866-ban én North-Carolina államában ütöm fel sátorfámat (Rózsafy Mátyás), mint kezelő-vezetője egy nagy kiterjedésű plantatiónak (ültetvénynek), itt azonban rövid idő múlva egy a sárga-lázzal hasonveszélyű rizs-lázba estem. — Lázam egy tartósabb paroxismusa (hirtelen fellépő, heves roham) alatt ijedt nőm Makknak távsürgönyzött, ki is azonnal feladván tanári székét, sietve futott hozzánk — szakács, dajka és ápolónak, mert elérkeztével mindnyájunkat súlyos betegségben ágyban talált. Családom s én hónapok múlva felüdülünk , de ő szegény, vagy három hétre eljötte után, a láz áldozatául esett. Ágyam mellett rogyott össze, kiterjesztett jobb karomra dőlve múlt ki e nemes barát, a szabadság e gyakran félreértett rendületlen híve, és a magyar hazának e lánglelkű gyermeke. — Felszabadult négereim temették el őt, egy mocsár közepetti homokdomb alá. E kis domb azóta elsülyedt, s csak a délnek gúnymadara, the mocking bird of the South, repdes el fölötte igéző dalával olykor-olykor; de ott állok őrül én, barátja s volt rabtársa, — ott jár e mocsár körül fel s alá lelkem, megóvni szentségtelenítéstől bárki ellen, a kedves halott porladozó hamvait, lefizetni emlékének a történeti igazság adóját, s leróni ez életben mindazt, mivel magasztosan hű barátságának tartozom.
-Rózsafy Mátyás Makk József halálának körülményeiről, 1866.